Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 

1.10 fejezet

 Két hónappal később...

 
- Akkor megbeszéltük - bólintott Stacie, már az ajtóban állva. - Jövő héten jönnek a srácok. Mikorra várod a babát? - kérdezte mosolyogva, majd ránézett a már gömbölyödő pocakomra.
- Augusztus elsejére vagyok kiírva - válaszoltam, a kezem pedig magától megsimogatta a hasam.
- Mi lesz?
- A héten tudjuk majd meg.
- Akkor megy az izgulás?
- Ahogy mondod.
- Mit szeretnél?
- Én lányt. Nagyon remélem, hogy az lesz, mert már kezdem unni ezt a három-egy felállást itthon.
- És ha fiú lesz? - kérdezte nevetve Stacie.
- Akkor addig szülök, amíg nem lány pottyan ki belőlem! - bizonygattam, majd elköszöntem a kapcsolattartónktól.
Stacie egy házfelújításokkal-átalakításokkal foglalkozó cég munkatársa, akivel már dolgoztunk együtt, amikor megvettük a házat. Akkor nem akartuk túl nagy fába vágni a fejszénket, így csak a ház főbb pontjait csináltattuk meg. Most viszont, hogy jön a harmadik baba, neki is kéne egy szoba, ami jelen pillanatban nincs leburkolva, festve, padló sincs. Még szerencse, hogy a ház megvételekor az összes nyílászárót lecseréltettük, így azzal nem kell törődni.
 
Az építkezés pedig azt jelenti, hogy jövő héten egyik gyerek sem lehet itthon, amíg be nem fejeződnek a munkálatok. Stacie azt mondta, egy hét alatt minden kész lesz, így nem izgattam magam a dolgokon. Alex már Emilyvel és Carával van, Dannyért pedig el kell mennem az oviba. Azzal a lendülettel el is indultam kisfiamért.
Tíz perc múlva értem az ovihoz, ahol a napsütés ellenére a gyerekek a csoportszobában tartózkodtak. Bekopogtam a terembe, Danny pedig rögtön szaladt is felém.
- Szia - köszöntem halkan, majd kimentünk az öltözőkhöz. Ösztönösen kisfiam szekrénye felé mentünk. Danny, nagy örömére, megkapta az áhított jelet... ami persze nem más, mint egy fekete kutya. - Jó voltál? - kérdeztem, amíg néztem, ahogy egyedül átveszi a cipőjét.
- Igen - válaszolta, majd meghúzta a tépőzárat. Hihetetlen büszke voltam rá. Tudta, hogy mivel babát várok, nem tudok lehajolni hozzá segíteni neki, így már egyedül végzi az ilyen kisebb dolgokat.
- Kész vagy? - néztem a szekrényébe, majd megkértem, hogy vegye fel a pulcsiját, mert azért március végén is hideg volt. Halkan kimentünk az épületből majd az udvarból is, mert a többi gyerek már a délutáni szundihoz készült.
Otthon még összeszedtem pár cuccot, majd kicsit korábban indultam Emilyhez, mint szoktam. Gondoltam, leülünk beszélgetni kicsit, de olyan forgalom volt az utakon, hogy majdnem el is késtem az órámról.
- Na, srácok, akkor bemelegítés, aztán játszunk egy Michael Jacksont - utasítottam a bandát, akik már tették is a dolgukat.
 
Csütörtökön, kivételesen, a napunk nem úgy telt, ahogy szokott. Azt hiszem, az egyik legfontosabb dolog az volt, hogy Emilyt nem terheltem azzal, hogy a fiaim ott lógtak a nyakán. Mivel délutánra kértem az ultrahangra az időpontot, hogy Sirius is el tudjon jönni, nem mentem be dolgozni, vagyis egész nap tudtam a fiúkra vigyázni. Amíg pedig a vizsgálaton vagyunk, anyumék vállalták be a srácok őrzését, bár már Dora is jelezte, szívesen vállal bébiszitterkedést, méghozzá bérmentve, ha már az unokaöccseiről van szó. Megmondtam neki, hogy mégis, mit gondol, hiszen ha már elveszünk a szabadidejéből, legalább valami kis zsebpénzkiegészítést fogadjon el. Végül, Sirius négy után pár perccel hazaesett, átöltözött, majd ülhetett is vissza a kocsiba. A fiúkat leszállítottuk anyáéknak, mi pedig száguldottunk is tovább. A napok múltán egyre jobban izgultam, de csak a kórházba beérve jött rám a nagy izgalom. Siriusnak szinte le kellett fognia, hogy ne rontsak be rögtön Joelhez. Már nem tudtam mihez kezdeni magammal, de az, hogy szólítottak, nem csak engem mentett meg, hanem Siriust is a gyilkolástól. Mert ha még fél percet kinn kellett volna töltenie velem, Isten bizony, helyben megskalpol.
Joel, ahogy mindig, mosolyogva köszöntött, majd rögtön felfektetett a vizsgálóasztalra.
- Akkor, lássuk a bébit - mondta, majd hozzálátott az ultrahangnak. Sokszor láttam már ultrahangos képet, nem csak a sajátomét, de minden egyes alkalommal várom a pillanatot, hogy lássam a növekvő kis életet. Sirius, pont, ahogy én is, megbabonázva nézte a monitort, miközben a kezem fogta. - Megkérdezném, akarjátok-e tudni a nemét, de erre a kérdésre mindig nem a válasz.
- Pedig pont most tértünk át a nem ellentétére - válaszoltam, mire Joel rám kapta a tekintetét.
- Tényleg? - váltogatta köztem és Sirius közt a pillantását. Mindketten bólintottunk, Joel pedig visszafordult a monitorhoz. - Akkor, fel vagytok készülve? - kérdezte a doki.
- Várj egy pillanatot, légy szíves - kértem, majd Siriusra néztem. - Ugye, emlékszel, mit mondtam, amikor bevallottam, hogy terhes vagyok? - kérdeztem sokatmondóan.
- Igen - bólintott párom, kissé félve.
- Van már pár ötletem - tettem hozzá, majd Joel felé fordultam. - Jöhet!
- Szóval, a baba... - összeszorítottam a szemem, közben Sirius kezét is szorongattam. - Úgy látom, amit a szíved alatt hordasz, nem más, mint egy kislány - mondta magabiztosan Joel. A szemem kipattant, legszívesebben pedig sikítva felpattantam volna a vizsgálóasztalra és örömtáncot jártam volna. Ehelyett, csak fültől-fülig érő mosoly terült szét az arcomon. A sikítás meg az örömtánc megmarad otthonra.
- Ugye, tudod, hogy ha most átversz, én nagyon megverlek - fenyegettem Joelt.
- Most miért? Hazudtam én neked valaha? - nézett rám ártatlanul a doki.
- Az előző terhességemnél azt mondtad, ikreket várok.
- Jól van, na! De az biztos, hogy kislányotok lesz. Szóval, most lemérjük a súlyod, és már mehettek is - mondta, majd a kezembe adta a törlőkendőt. Amint tisztának éreztem magam, a mérleg felé indultam.
- Drágám, most fogd be a füled, jó? - néztem Siriusra, aki rám hallgatván, füleire tapasztott kezekkel vigyorgott a sarokban, mint egy idióta. Az én idiótám.
 
Miután elköszöntünk Joeltől, a váróban Siriusnak estem. Úgy a nyakába ugrottam, hogy majdnem hanyatt döntöttem. Sirius pedig nem tudott mást csinálni, minthogy megcsókolt. Hülyén vigyorogva vonultunk végig a kórházon, majd anyáékhoz mentünk a fiúkért. Anya előzőleg közölte, hogy meghívnak minket vacsorázni, így amint beléptünk a házba, megcsapta az orrom a frissen rántott hús illata. Apa a fiúkkal játszott a nappaliban, míg én anyához csatlakoztam a konyhában. Amíg anya a tűzhelynél tevékenykedett, én megterítettem.
- Minden rendben volt? - kérdezte, mire el kellett fordulnom, hogy elrejtsem a vigyorom. Még a kocsiban megbeszéltük Siriusszal, hogy majd vacsi közben mondjuk el a fejleményeket.
- Igen - válaszoltam, majd arról kezdtünk el beszélgetni, hogy Ian hazatalál-e a hétvégén.
 
A vacsora közepén jött elő újra az ultrahang-téma.
- Mit mondott a doki? - kérdezte ezúttal apa.
- Minden rendben van - bólogattam, majd bekaptam egy falat húst.
- És? - érdeklődött tovább.
- Mit és? - kérdeztem teli szájjal.
- Egyéb?
- Ó, hát rákérdeztünk a baba nemére - vallottam be, majd felvágtam Alexnek még egy kevés husit.
- És, mit mondott? - kapta fel a fejét anya.
- Azt - vette át a szót Sirius - hogy lányunk lesz.
- Nem mondod komolyan? - kiáltott fel anya. - Gratulálunk! Erre koccintani kell! Joe, hozz valamit inni! - paterolta anya apát, aki már pattant is és egy üveg borral tért vissza. Azonnal kiöntött három pohárral, és három pohár gyümölcslevet is - meggylevet, csak hogy a színek megegyezzenek.
- A kislányunkra, aki kislányt hord a szíve alatt - mondta apa a tósztot, majd koccintottunk.
- Tudjátok már a nevét? - nézett felváltva rám és Siriusra anya.
- Siriust kérdezd, az ő asztala a lánynév.
- Van már ötleted? Mi nagyon nehezen találtuk ki a lányok nevét - szólt közbe apa.
- Tényleg? - kérdeztem, mire apa bólintott.
- Sara azt akarta, hogy ugyanazzal a betűvel kezdődjön a nevetek, és én ajánlottam az S-t, ha már az ő neve is úgy kezdődik.
- Tudtátok, hogy lányok leszünk?
- Nem - rázta apa fejét.
- Szóval, volt fiú nevünk is?
- Volt - bólintott.
- Halljam! - fordultam apa felé.
- Ha fiúk lettetek volna, Leslie és Liam lettetek volna.
- Jézusom! Még jó, hogy lányok lettünk! Melyik lettem volna én?
- Leslie.
- Köszönöm, Istenem, hogy lánynak teremtettél! - néztem a plafonra, miközben imádkozásra tettem össze a két kezem.
- Ámen! - hallottam nem csak apa, hanem Sirius szájából is.
- Visszatérve hozzátok, tudsz már valamit? - kérdezte anya Siriust.
- Egy egész nevem van.
- Halljuk! - kérlelte anya, de Sirius megrázta a fejét.
- Csak akkor mondok rá valamit is, ha már láttam. A végén még nem fog rá illeni.
- Egy kérdés - törtem meg a csendet, amit Sirius válasza vonzott maga után. - Danny óta van ez a név, vagy most találtad ki?
- Azóta ezzel az eggyel tudtam előállni - mondta büszkén. Bár, ha azt vesszük, hogy nekem már két gyereknek kellett nevet adnom, az az egy név eléggé elbújhat az enyéim mögött.
- Aztán csak hasznát vesszük a végén...
 
Este, miután lefektettük a gyerekeket, akik valószínű még nem fogták fel, hogy kishúguk lesz, Sirius felhívta a szüleit. Na, nem önszántából, hanem mert ráparancsoltam. Vigyorogva hallgattam a beszélgetést, mert kihangosítva folyt a hívás, és hát, drága apósom nem fogta fel elsőre, hogy lányunokával áldja meg a sors. Persze, kapásból ünnepelni akart, és addig nem tágított, amíg rá nem beszélt minket egy jó kis családi vacsorára, azaz jövőhét pénteken irány London!
 

A mappában található képek előnézete Love Escort

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.
 

 


Utolsó kép


Archívum

Naptár
<< Szeptember / 2019 >>